• Senkik vagyunk, ha semmire se jók másoknak vagy önmagunknak. Az embernek legyen feladata.
• Nekem megvan a feladatom. – Feleli Jacques.
• Éspedig?
• Az emberi ostobaságot szemlézem, nem is ismerek nálamnál elfoglaltabb embert.

…

Egy férfi maga alatt vágja a fát, lefűrészeli az ágat, amin ül. Az intelligencia döntés dolga. A férfinak jól körülhatárolt célja van, le akar vágni a fáról egy ágat. Az eszközválasztásban sincs semmi kivetnivaló: a fűrész éles. A kitűzött feladatot is sikeresen végrehajtja, mégis kitöri a nyakát. Ha híján lett volna az intelligenciának, akkor a butaságának nem lett volna olyan pusztító következménye. Az ostoba emberek éppen attól olyan veszélyesek, hogy intelligensek, hogy vállalkozásukat többnyire siker koronázza. És minél intelligensebbek, butaságuk annál katasztrófálisabb következményekkel jár.

…

Bizony a szokás, melynek hatalma mindennél nagyobb felettünk, itt a legerősebb: szolgálni tanít, s arra, hogy mint Mithriádész, ki minden nap mérget ivott, mi is fenékig ürítsük a szolgaság poharát, s ne is érezzük, hogy mily keserű.

Nem mi vagyunk a zsarnok áldozatai: mi emeljük magunk fölé a magunk romlására. ’Hogy volna rajtatok másként hatalma, mint általatok? Ha nem akarnátok, leigázhatna-e benneteket? Portáitok fosztogatója és gyilkosotok miként lehetne, ha nem volnátok a cinkosai, önmagatok árulói?’

A zsarnok nem a kiválóságának köszönheti a tekintélyét, pont fordítva áll a dolog: a zsarnok azzal a feltétellel ébreszt csodálatot elbutított alattvalóiban, hogy igazi, idétlen természete rejtve marad. ’Az asszír királyok s később a méd koronás fők a nyilvánosság előtt nem szívesen mutatkoztak, így ébresztve kételyt emberi mivoltukról a nagy tömegekben, mert pontosan tudták, hogy ami nem látható, attól lódul meg az emberi képzelet. Az asszír királyok alatt sokáig a rejtélyességnek e tudatában éltek a népek, a szolgaságot is megszokták lassan; szívesen szolgáltak, hiszen nem tudták, ki az uruk, s még azt is alig, hogy uruk van, de mindenki rettegett valakitől, akit még soha nem látott senki.’

’Szilárdan hitték, hogy Pürrhosz királyuk nagylábujja meggyógyítja a sok lépbeteg epiruszit.’ Nem a zsarnok kivételes ámító tudományának vagyunk áldozatai: ’maga az ostoba nép gyártja a mesét, amelyet később maga is elhisz.’

Ha az alattvalók úgy akarják, véget vethetnek a zsarnok hatalmának. Akkor hát miért maradnak önként és dalolva szolgaságban? Mert maguk is hasznot húznak ebből. Abban a hitben élnek, hogy a zsarnok juttat nekik a gazdagságból, valójában azonban pont fordítva áll a dolog: ’Észre sem vették a tuskók, hogy a sajátjuk pici töredékét kapták így vissza.’ De van még egy másik oka is: ’az ember nem vágyik a szabadságra.’ S ugyan miért nem? ’Mert pusztán kívánni elég, s ha óhajtanák, övék lenne azonnal; így hát, talán mert könnyű a harc, hagyják veszni a zsákmányt.’ Ez az a baj, ’amit undorodik megnevezni a nyelv’, a butaság lényege: titkon örömünket leljük az örömtelenségben, és ugyanezt a boldogító érzést találjuk meg a mazochizmusban, márpedig valamennyi ostoba ember valamennyi ostoba tette mazochizmusra vall. Az ostobák minden katasztrófa után élvezettel vetik bele magukat következő kudarcra ítélt kezdeményezésükbe.

…

Hogyan lehet mármost tudást szerezni a butaságról? Aki buta, az nem tudja, mi fán terem a butaság, és még azt sem tudja, hogy még ezt sem tudja. Aki nem buta, nem tudhatja, milyen butának lenni.

…

Aki butaságot követ el, az erre, a dolog természete szerint, csak utólag jön rá. A butaságot lehetetlen elkerülni. A legbutább megoldás, ha az embert buta módon megbénítja a félelem, hogy butaságot csinál. A legjobb orvosság az elkövetett butaságra, ha megismételjük. Az ismétlés kihúzza a butaság tragikus méregfogát, viccet csinál belőle. Addig nem voltunk tudatában a butaságnak, mostantól tudatában leszünk; az ilyen embert humoristának nézik majd, aki pedig kultúránkban a furfangosság megtestesítője. Egy dél-afrikai vendég, aki nem volt tisztában a holland udvarban honos asztali szokásokkal, kiitta az elé tett ujjmosó csészét, mire Vilma királynő udvariasságból követte a példáját. Az ismétléssel kihúzta a butaság méregfogát.

…

Jupiter összehívja az isteneket, hogy felelősségre vonják Fortunát. A vak Fortuna belép, kezében bot, vakvezető kutya van vele. Fortuna egy golyóbison egyensúlyoz, s mint egy kerék küllői, drótok és fonatok hálózzák be, melyek a fordulatoktól csak még jobban összegabalyodnak. Mögötte Alkalom, barbár ábrázatú, tar fejű asszony képében. Csak a homlokán himbálódzik egy hosszú, zsíros tincs; érteni kell ahhoz, hogyan lehet megragadni a kínálkozó alkalmat. Ha elszalasztjuk, a sima koponyán már nem találunk fogást. Jupiter felpanaszolja, hogy Fortuna oktalanságai miatt az emberek már nem hisznek az istenekben, és üresnek hiszik az eget. Az istenek nem is annyira a vakságát kifogásolják, inkább a méltánytalanságot róják fel neki bűnül, ugyanis a zsiványokat megjutalmazza, az erényeseket pedig nyomorúságba taszítja. Fortuna azzal védekezik, hogy nem tehet róla; vakon és közömbösen osztja a szerencsét. Alkalom ehhez még hozzáfűzi, hogy ’az emberen múlik, megragadja-e az alkalmat. Ha valaki rosszul jár, egyedül magát hibáztathatja, amiért nemtörődöm volt. Az ember azonban beszélgetésgyilkos általánosságokkal takargatja szellemi tespedtségét és romlottságát:’

Ki gondolta volna; sohasem gondoltam volna; erre nem figyeltem; nem tudtam; mit számít; hidegen hagy; holnap is nap lesz; időnk, mint a tenger; bőven lesz még alkalom; tudom, mit akarok; hülye azért nem vagyok; kár nyafogni; ezt is túléljük valahogy; inkább nevess rajta; nem kell mindent elhinni; kerül, amibe kerül; az kizárt; mindenkinek hite szerint; isten majd elrendezi; a türelem rózsát terem; csepp a tengerben; még nem is a legrosszabb; ami sok, az sok; mi közöd hozzá; nézetem szerint; egy szót se többet; nem bírom tovább; legbölcsebb az idő; az élet megy tovább; egyszer élünk; hova gondolsz; kétség sem fér hozzá; azt mondok, amit akarok; egy csónakban evezünk; ismerem, mint a rossz pénzt; az én dolgom; meglátjuk. És ’de’, meg ’talán’.

Ezek az ostoba szólások önhitté, lustává, nemtörődömmé teszik az embereket. Ezeknek a jegén csúszkálok, ezek forgatják úrnőm kerekét, ők hajtják, pörgetik a lábbelijéül szolgáló golyóbist. Ám, ha ezek a tökfejek elszalasztanak, ugyan bizony az én hibám-e, hogy kisiklottam a kezeik közül?

…

Az óra, melyben mindenki azt kapja, amit érdemel, a feje tetejére állítja a világot. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az igazságosság győzedelmeskedik. Azokba, akik addig szegények voltak, most, hogy pénz üti a markukat, egyszerre mintha belébújt volna az ördög. Akik addig gazdag és kivagyi emberek voltak, egyszeriben szegények és irgalmasszívűek lesznek. Bebizonyosodik, hogy nincs jó gazdag és rossz szegény. A kísérlet végén Jupiter arra a következtetésre jut, hogy mindenki, aki amikor csak lehet, rosszat tesz, felhagy ezzel, ha már nem tudja tovább folytatni a praktikáit. Nem megbánásból, hanem mert többé nem áll módjában; az ember már csak ennyire gyönge! Alaptalan az a szemrehányás, miszerint Fortuna a bitangoknak kedvez, és az erényeseket sújtja. Nem igaz, hogy mindig a rosszakra mosolyog a Szerencse: az ember lesz rossz, mihelyt rámosolyog a Szerencse. A sorscsapásoktól ellenben jámbor lesz az ember. Az ember a körülményektől függően áldozat vagy hóhér, csaló vagy becsapott. Jó csak az marad, akinek nem adódik lehetősége rá, hogy rosszat tegyen.

…

A döntéshozatal kiindulópontja a többségi elv. A választások alkalmával azonban a társadalom különálló egyének halmazaira hullik szét, melyek tagjai egytől egyig a saját önös érdekeiket követik. Ez az akarat csak véletlenségből eshet egybe az általános akarattal. Az egyhangú szavazás még nem jelent garanciát a politikai ésszerűség érvényesülésére. Ehhez arra van szükség, hogy amikor leadják a szavazatukat, a közjót tartsák szem előtt. Itt viszont újabb problémába ütközünk: Az egyén látja a jót, de elveti; a közösség akarja, de nem látja. Rousseau véleménye szerint az egyes emberek nem buták, hanem rosszak. Ellenben a nép mint olyan, a maga egészében nem rossz, hanem buta, az egyes érdekcsoportok megtévesztő hadműveleteinek könnyű prédája. (Rousseau ezen oknál fogva volt ellensége a politikai pártoknak.)
A választásokban nincs semmi ráció. Először is gondoljanak arra, hogy az időjárás milyen nagy mértékben képes befolyásolni az eredményeket: minél szebb az idő, annál többen mennek el szavazni, minél több a szavazat, annál ’balosabb’ eredmény születik. A baloldali szavazók leginkább jó idő esetén mozgósíthatók. De ez csak olyan országokra érvényes, ahol általában rossz az idő. Eléggé meg nem bocsátható módon az időjárási viszonyoknak az uralmi formára gyakorolt hatása felett elsiklott értekezésében Montesquieu, Grotius, Rousseau és sok más teoretikus.
Aztán gondoljanak a jelöltekre. … A választók se sokkal jobbak. Döntéseiket egyéni, önző érdekeik által meghatározott, távolról sem demokratikus, sokkal inkább anarchisztikus elképzeléseik irányítják. A tetejében még hagyják, hogy az érzéseik elragadják őket. Könnyen bedőlnek a demagógiának és mindenféle provokációnak. Egy előre nem látható esemény vagy egy manipuláció, például egy röviddel a szavazás előtt kipattant botrány meghatározhatja az ország jövőjét. … Az esztelenség tehát nem válik a demokrácia hátrányára, épp ellenkezőleg. A demokrácia az esztelenség kegyelméből létezik. A teljes ésszerűségre törekvés antidemokratikus rendszabályokhoz vezet. A demokráciát a sikertelensége vezeti sikerre, a hiábavaló próbálkozások sora, hogy demokrácia lehessen. De ez csak akkor működik, ha észrevétlen marad. Ezért teszünk úgy, mintha a választásokban csúcsosodna ki a demokrácia. A demokrácia fikció. A valóságban kizárólag aszociális idióták vannak. A demokrácia fikciója nélkül azonban sohasem létezhetne a tényleges demokrácia. A demokrácia látszata a demokrácia maga. Ahol mindenki valóban el is hiszi, hogy a demokrácia létezik, és hogy a választásokban csúcsosodik ki a demokrácia, ott tort ül a butaság.