• Senkik vagyunk, ha semmire se jók másoknak vagy önmagunknak. Az embernek legyen feladata.
• Nekem megvan a feladatom. – Feleli Jacques.
• Éspedig?
• Az emberi ostobaságot szemlézem, nem is ismerek nálamnál elfoglaltabb embert.

…

Egy férfi maga alatt vágja a fát, lefűrészeli az ágat, amin ül. Az intelligencia döntés dolga. A férfinak jól körülhatárolt célja van, le akar vágni a fáról egy ágat. Az eszközválasztásban sincs semmi kivetnivaló: a fűrész éles. A kitűzött feladatot is sikeresen végrehajtja, mégis kitöri a nyakát. Ha híján lett volna az intelligenciának, akkor a butaságának nem lett volna olyan pusztító következménye. Az ostoba emberek éppen attól olyan veszélyesek, hogy intelligensek, hogy vállalkozásukat többnyire siker koronázza. És minél intelligensebbek, butaságuk annál katasztrófálisabb következményekkel jár.

…

Bizony a szokás, melynek hatalma mindennél nagyobb felettünk, itt a legerősebb: szolgálni tanít, s arra, hogy mint Mithriádész, ki minden nap mérget ivott, mi is fenékig ürítsük a szolgaság poharát, s ne is érezzük, hogy mily keserű.

Nem mi vagyunk a zsarnok áldozatai: mi emeljük magunk fölé a magunk romlására. ’Hogy volna rajtatok másként hatalma, mint általatok? Ha nem akarnátok, leigázhatna-e benneteket? Portáitok fosztogatója és gyilkosotok miként lehetne, ha nem volnátok a cinkosai, önmagatok árulói?’

A zsarnok nem a kiválóságának köszönheti a tekintélyét, pont fordítva áll a dolog: a zsarnok azzal a feltétellel ébreszt csodálatot elbutított alattvalóiban, hogy igazi, idétlen természete rejtve marad. ’Az asszír királyok s később a méd koronás fők a nyilvánosság előtt nem szívesen mutatkoztak, így ébresztve kételyt emberi mivoltukról a nagy tömegekben, mert pontosan tudták, hogy ami nem látható, attól lódul meg az emberi képzelet. Az asszír királyok alatt sokáig a rejtélyességnek e tudatában éltek a népek, a szolgaságot is megszokták lassan; szívesen szolgáltak, hiszen nem tudták, ki az uruk, s még azt is alig, hogy uruk van, de mindenki rettegett valakitől, akit még soha nem látott senki.’

’Szilárdan hitték, hogy Pürrhosz királyuk nagylábujja meggyógyítja a sok lépbeteg epiruszit.’ Nem a zsarnok kivételes ámító tudományának vagyunk áldozatai: ’maga az ostoba nép gyártja a mesét, amelyet később maga is elhisz.’

Ha az alattvalók úgy akarják, véget vethetnek a zsarnok hatalmának. Akkor hát miért maradnak önként és dalolva szolgaságban? Mert maguk is hasznot húznak ebből. Abban a hitben élnek, hogy a zsarnok juttat nekik a gazdagságból, valójában azonban pont fordítva áll a dolog: ’Észre sem vették a tuskók, hogy a sajátjuk pici töredékét kapták így vissza.’ De van még egy másik oka is: ’az ember nem vágyik a szabadságra.’ S ugyan miért nem? ’Mert pusztán kívánni elég, s ha óhajtanák, övék lenne azonnal; így hát, talán mert könnyű a harc, hagyják veszni a zsákmányt.’ Ez az a baj, ’amit undorodik megnevezni a nyelv’, a butaság lényege: titkon örömünket leljük az örömtelenségben, és ugyanezt a boldogító érzést találjuk meg a mazochizmusban, márpedig valamennyi ostoba ember valamennyi ostoba tette mazochizmusra vall. Az ostobák minden katasztrófa után élvezettel vetik bele magukat következő kudarcra ítélt kezdeményezésükbe.

…

Hogyan lehet mármost tudást szerezni a butaságról? Aki buta, az nem tudja, mi fán terem a butaság, és még azt sem tudja, hogy még ezt sem tudja. Aki nem buta, nem tudhatja, milyen butának lenni.

…

Aki butaságot követ el, az erre, a dolog természete szerint, csak utólag jön rá. A butaságot lehetetlen elkerülni. A legbutább megoldás, ha az embert buta módon megbénítja a félelem, hogy butaságot csinál. A legjobb orvosság az elkövetett butaságra, ha megismételjük. Az ismétlés kihúzza a butaság tragikus méregfogát, viccet csinál belőle. Addig nem voltunk tudatában a butaságnak, mostantól tudatában leszünk; az ilyen embert humoristának nézik majd, aki pedig kultúránkban a furfangosság megtestesítője. Egy dél-afrikai vendég, aki nem volt tisztában a holland udvarban honos asztali szokásokkal, kiitta az elé tett ujjmosó csészét, mire Vilma királynő udvariasságból követte a példáját. Az ismétléssel kihúzta a butaság méregfogát.

…

Jupiter összehívja az isteneket, hogy felelősségre vonják Fortunát. A vak Fortuna belép, kezében bot, vakvezető kutya van vele. Fortuna egy golyóbison egyensúlyoz, s mint egy kerék küllői, drótok és fonatok hálózzák be, melyek a fordulatoktól csak még jobban összegabalyodnak. Mögötte Alkalom, barbár ábrázatú, tar fejű asszony képében. Csak a homlokán himbálódzik egy hosszú, zsíros tincs; érteni kell ahhoz, hogyan lehet megragadni a kínálkozó alkalmat. Ha elszalasztjuk, a sima koponyán már nem találunk fogást. Jupiter felpanaszolja, hogy Fortuna oktalanságai miatt az emberek már nem hisznek az istenekben, és üresnek hiszik az eget. Az istenek nem is annyira a vakságát kifogásolják, inkább a méltánytalanságot róják fel neki bűnül, ugyanis a zsiványokat megjutalmazza, az erényeseket pedig nyomorúságba taszítja. Fortuna azzal védekezik, hogy nem tehet róla; vakon és közömbösen osztja a szerencsét. Alkalom ehhez még hozzáfűzi, hogy ’az emberen múlik, megragadja-e az alkalmat. Ha valaki rosszul jár, egyedül magát hibáztathatja, amiért nemtörődöm volt. Az ember azonban beszélgetésgyilkos általánosságokkal takargatja szellemi tespedtségét és romlottságát:’

Ki gondolta volna; sohasem gondoltam volna; erre nem figyeltem; nem tudtam; mit számít; hidegen hagy; holnap is nap lesz; időnk, mint a tenger; bőven lesz még alkalom; tudom, mit akarok; hülye azért nem vagyok; kár nyafogni; ezt is túléljük valahogy; inkább nevess rajta; nem kell mindent elhinni; kerül, amibe kerül; az kizárt; mindenkinek hite szerint; isten majd elrendezi; a türelem rózsát terem; csepp a tengerben; még nem is a legrosszabb; ami sok, az sok; mi közöd hozzá; nézetem szerint; egy szót se többet; nem bírom tovább; legbölcsebb az idő; az élet megy tovább; egyszer élünk; hova gondolsz; kétség sem fér hozzá; azt mondok, amit akarok; egy csónakban evezünk; ismerem, mint a rossz pénzt; az én dolgom; meglátjuk. És ’de’, meg ’talán’.

Ezek az ostoba szólások önhitté, lustává, nemtörődömmé teszik az embereket. Ezeknek a jegén csúszkálok, ezek forgatják úrnőm kerekét, ők hajtják, pörgetik a lábbelijéül szolgáló golyóbist. Ám, ha ezek a tökfejek elszalasztanak, ugyan bizony az én hibám-e, hogy kisiklottam a kezeik közül?

…

Az óra, melyben mindenki azt kapja, amit érdemel, a feje tetejére állítja a világot. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az igazságosság győzedelmeskedik. Azokba, akik addig szegények voltak, most, hogy pénz üti a markukat, egyszerre mintha belébújt volna az ördög. Akik addig gazdag és kivagyi emberek voltak, egyszeriben szegények és irgalmasszívűek lesznek. Bebizonyosodik, hogy nincs jó gazdag és rossz szegény. A kísérlet végén Jupiter arra a következtetésre jut, hogy mindenki, aki amikor csak lehet, rosszat tesz, felhagy ezzel, ha már nem tudja tovább folytatni a praktikáit. Nem megbánásból, hanem mert többé nem áll módjában; az ember már csak ennyire gyönge! Alaptalan az a szemrehányás, miszerint Fortuna a bitangoknak kedvez, és az erényeseket sújtja. Nem igaz, hogy mindig a rosszakra mosolyog a Szerencse: az ember lesz rossz, mihelyt rámosolyog a Szerencse. A sorscsapásoktól ellenben jámbor lesz az ember. Az ember a körülményektől függően áldozat vagy hóhér, csaló vagy becsapott. Jó csak az marad, akinek nem adódik lehetősége rá, hogy rosszat tegyen.

…

A döntéshozatal kiindulópontja a többségi elv. A választások alkalmával azonban a társadalom különálló egyének halmazaira hullik szét, melyek tagjai egytől egyig a saját önös érdekeiket követik. Ez az akarat csak véletlenségből eshet egybe az általános akarattal. Az egyhangú szavazás még nem jelent garanciát a politikai ésszerűség érvényesülésére. Ehhez arra van szükség, hogy amikor leadják a szavazatukat, a közjót tartsák szem előtt. Itt viszont újabb problémába ütközünk: Az egyén látja a jót, de elveti; a közösség akarja, de nem látja. Rousseau véleménye szerint az egyes emberek nem buták, hanem rosszak. Ellenben a nép mint olyan, a maga egészében nem rossz, hanem buta, az egyes érdekcsoportok megtévesztő hadműveleteinek könnyű prédája. (Rousseau ezen oknál fogva volt ellensége a politikai pártoknak.)
A választásokban nincs semmi ráció. Először is gondoljanak arra, hogy az időjárás milyen nagy mértékben képes befolyásolni az eredményeket: minél szebb az idő, annál többen mennek el szavazni, minél több a szavazat, annál ’balosabb’ eredmény születik. A baloldali szavazók leginkább jó idő esetén mozgósíthatók. De ez csak olyan országokra érvényes, ahol általában rossz az idő. Eléggé meg nem bocsátható módon az időjárási viszonyoknak az uralmi formára gyakorolt hatása felett elsiklott értekezésében Montesquieu, Grotius, Rousseau és sok más teoretikus.
Aztán gondoljanak a jelöltekre. … A választók se sokkal jobbak. Döntéseiket egyéni, önző érdekeik által meghatározott, távolról sem demokratikus, sokkal inkább anarchisztikus elképzeléseik irányítják. A tetejében még hagyják, hogy az érzéseik elragadják őket. Könnyen bedőlnek a demagógiának és mindenféle provokációnak. Egy előre nem látható esemény vagy egy manipuláció, például egy röviddel a szavazás előtt kipattant botrány meghatározhatja az ország jövőjét. … Az esztelenség tehát nem válik a demokrácia hátrányára, épp ellenkezőleg. A demokrácia az esztelenség kegyelméből létezik. A teljes ésszerűségre törekvés antidemokratikus rendszabályokhoz vezet. A demokráciát a sikertelensége vezeti sikerre, a hiábavaló próbálkozások sora, hogy demokrácia lehessen. De ez csak akkor működik, ha észrevétlen marad. Ezért teszünk úgy, mintha a választásokban csúcsosodna ki a demokrácia. A demokrácia fikció. A valóságban kizárólag aszociális idióták vannak. A demokrácia fikciója nélkül azonban sohasem létezhetne a tényleges demokrácia. A demokrácia látszata a demokrácia maga. Ahol mindenki valóban el is hiszi, hogy a demokrácia létezik, és hogy a választásokban csúcsosodik ki a demokrácia, ott tort ül a butaság.

Magyarországon elterjedt az a vélekedés, hogy a hazai árszint erősen megközelítette az Európai Unió fejlett tagországainak színvonalát, miközben a keresetek szintje mind az ár-, mind pedig a termelékenyégi szintünkhöz mérten jelentősen lemarad. Az írás bemutatatja, hogy e hiedelmek az árak szelektív összehasonlításán és a viszonylagos bérszintadatok téves értelmezésén alapulnak. Emellett rámutat néhány olyan elméleti és empirikus közgazdasági összefüggésre, amely nélkülözhetetlen egyfelől az országok közötti gazdasági fejlettségi (termelékenységi), másfelől az ár-, illetve kereseti különbségek kapcsolatának megértéséhez. A kereseti szinteket csak az árszintkülönbségek figyelembevételével indokolt a fejlettségi/termelékenységi szintekkel egybevetni, így nézve pedig Magyarország fejlettségi, ár- és bérszínvonala összhangban van egymással. Illúziókon alapul és illúziókat kelt tehát az az elképzelés, hogy a hazai keresetek a munkatermelékenység, ezáltal a gazdaság összteljesítményének növelése nélkül is jelentősen emelhetők.
…
Például Dániában csaknem 60, Angliában közel 50, Németországban 40 százalékkal csökkent volna hazai keresetünk vásárlóértéke 2013-ban. Nem véletlen, hogy ritkán hallunk olyan magyar nyugdíjasról, aki Skandináviában kívánna itthoni nyugdíjából megélni (a táblázatból látható, hogy Európán belül az északi országokban a legmagasabbak az árak), ellenben gyakran hallani ennek ellenkezőjéről. Azok a nyugat-európai nyugdíjasok, akik Magyarországra költöznek, nem szenvednek pénzillúzióban: tudják, hogy időskori jövedelmük vásárlóereje akár több mint kétszeresére is emelkedhet, ha azt nálunk, nem pedig anyaországukban költik el.
…
Balassa Béla [1964] és Paul Samuelson [1964] egymástól függetlenül, éppen fél évszázada fogalmazták meg azt a – Balassa–Samuelson-hatásként híressé vált – fontos összefüggést, hogy az azonos valutában mért általános árszintek az országok gazdagságával együtt emelkednek. Minél fejlettebb egy ország – minél magasabb az egy főre, illetve egy ledolgozott órára jutó GDP mennyisége –, annál magasabb a GDP árszintje, és megfordítva: minél fejletlenebb az ország, annál alacsonyabb az árszintje.
…
Illúziókon alapul és illúziókat kelt az a közkeletű elképzelés és minden kapcsolódó szlogen, amely szerint nemzetközi összehasonlításban a hazai árak szintje sokkal magasabb, ellenben a bérszint jóval alacsonyabb annál, mint amit a gazdaság viszonylagos fejlettsége indokol. Az ilyen jelszavak azt a hamis, teljesíthetetlen ígéretet hordozzák, hogy Magyarország átlagos kereseti szintje reálgazdasági erőfeszítések nélkül is közeledhet az Európai Unió fejlett tagországainak szintjéhez. A magyar gazdaság számára olyan hosszú távú stratégiát kellene kidolgozni, amely lehetővé teszi a termelékenység tartós emelkedését, mivel csak ez alapozhatja meg a bérek hosszú távú felzárkózását.

A Földön minden ország azon van éppen, hogy átalakítsa közoktatási rendszerét. Két okból is. Az egyik gazdasági. Megpróbáljuk kitalálni, hogy oktassuk gyerekeinket, hogy megtalálják a helyüket a 21. század gazdaságaiban. Úgy, hogy azt sem tudjuk előre, hogy milyen lesz a gazdaság a jövő héten. Mint azt a mostani válság demonstrálja. A másik kulturális. A világon mindenütt megpróbáljuk kitalálni, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket, hogy legyen kulturális identitásuk, és hogy át tudjuk adni a közösségünk kulturális génjeit. Miközben a globalizáció részei is vagyunk. Szóval hogyan négyszögesítjük a kört?

A probléma az, hogy úgy próbáljunk elébe menni a jövőnknek, hogy azt csináljuk, amit a múltban csináltunk. És közben fiatalok milliói nem értik, mi értelme van az iskolába járásnak. Amikor mi mentünk iskolába, akkor azt mondták nekünk, hogy ha keményen dolgozunk, akkor bekerülünk az egyetemre és utána lesz munkánk. A mi gyerekeink már nem hiszik ezt el, és igazuk van. A diploma ma már nem garancia. És főleg nem az, ha a hozzá vezető út során éppen azokat a dolgokat marginalizáljuk, amiket ők a maguk számára fontosnak tartanak. Az emberek azt mondják, hogy emelni kell a színvonalat, ez hoz majd áttörést. Persze, emeljük, miért is csökkentenénk? A probléma az, hogy a jelenlegi oktatási rendszert egy másik korszak alakította és építette fel. A felvilágosodás intellektuális kultúrájában fogant, az ipari forradalom gazdasági környezetében. A 18. század előtt nem volt közoktatási rendszer. A jezsuita szerzetesek oktattak, ha volt pénzed. De egy olyan rendszer, ami mindenki számára kötelező, adóból tartják fenn és ingyenes, forradalmi elképzelés volt. Sokan ellenezték is, mondván, hogy ez lehetetlen. A munkásosztály, az utcagyerekek nem fognak ebből profitálni. Képtelenek megtanulni írni és olvasni, akkor miért pazaroljunk erre időt? Mindez a társadalmi struktúráról és lehetőségekről való elképzelésekre épült és a kor gazdasági szükségszerűsége diktálta. Áthatotta az agy intellektuális modellje, az intelligenciára vonatkozó elképzelés. Ami a felvilágosodás elképzelése volt. Eszerint az intelligencia a deduktív érvelés képessége, és magában foglalja a klasszikusok ismeretét. Végeredményben valami, amit ma tudományos képességnek gondolunk. Ezek az elvek mélyen gyökereznek a közoktatás génjeiben. Eszerint kétféle ember van: tudós és nem tudatlan, okos és buta. Mindennek az a következménye, hogy nagyon sok briliáns elme gondolja magáról, hogy nem az, mivel a gondolkodás e sajátságos felfogása alapján ítélték meg. Szóval a közoktatás modelljének két pillére a gazdaságról és az intellektusról alkotott felfogás. Az én meglátásom viszont az, hogy ez a modell káoszt okozott. Sok ember nagyon jól jött ki belőle, de a legtöbb ember nem. Ehelyett egy modern járvány ütött ki, ami amilyen félrecsúszott, annyira képzelt. Ez itt egy térkép az USA-ról a hiperaktivitásra (ADHD), figyelemzavarra felírt gyógyszerek mennyiségéről az Államokban. Nem azt mondom, hogy nincs ilyen betegség, ennek megítélésében nem vagyok kompetens és tudom, hogy sok pszichológus és gyerekorvos szerint van ilyen. De nagy vita van ekörül. Amit én mondok az az, hogy ez nem járvány. Ezeket a gyerekeket egyfajta divat szerint gyógyszerezzük. A gyerekeink a valaha volt legstimulálóbb környezetben élnek, mindenhonnan információt szívnak magukba, a számítógépekről, az iphonejaikról, a reklámokból, a tévéből. És azért büntetjük őket, ha nem figyelnek. De mire is? Az unalmas dolgokra, leginkább az iskolában. Úgy tűnik nem véletlen egybeesés, hogy a hiperaktivitás együtt nő a standardizált tesztek használatával. Ezeket a fiatalokat gyakran veszélyes gyógyszerekkel tömjük, hogy figyelni tudjanak és lenyugodjanak. A figyelemzavarban szenvedők aránya nő az USA-ban, ahogy a keleti part fele haladunk. Az emberek kezdik elveszíteni az érdeklődésüket Oklahomában, Arkansas-ban már nem tudnak odafigyelni, és Washingtonban teljesen elvesztik a fonalat. Ez egy fiktív járvány. Az áldozat pillanatnyilag a művészet (és persze biztos a természettudomány és matematika is), de főleg a művészet. A művészet elsősorban az esztétikai élményt célozza meg. És ez akkor jön létre, amikor az érzékszerveinket csúcsra járatjuk. Amikor jelen vagyunk a pillanatban, és rezonálunk arra, amit átélünk, ilyenkor teljes mértékben élünk. Az anesztetikumok (altatók) kikapcsolják az érzékszerveinket és vakká, süketté tesznek arra, ami történik. És ezt adjuk a gyerekeinknek. Ilyen drogokkal hajtjuk őket keresztül az iskolarendszeren. Szerintem pontosan az ellenkezőjét kellene tennünk: fel kellene ráznunk őket, hogy tudatosítsák, mi történik bennük. Azt gondolom, az oktatás mai modellje az ipari termelés érdekeit szolgálja, az arról alkotott képünk alapján szerveződik. Néhány példát mondok. Az iskolák még mindig többé-kevésbé a gyártósort modellezik. Ki- és becsengetnek, elkülönült termelési ágak (fakultások, különböző tantárgyak) szerint szervezik az oktatást. Még mindig csoportokban tanítjuk a gyerekeinket, életkori csoportokba soroljuk őket. De miért? Miért gondoljuk, hogy az a legfontosabb közös vonásuk, hogy ugyanannyi évesek? Ez a legfontosabb, a gyártás időpontja? Ismerek olyan gyerekeket, akik bár ugyanolyan korúak, de sokkal jobbak bizonyos tárgyakban. Vagy a nap bizonyos szakában jobbak, vagy jobbak kiscsoportban, vagy éppen nagyobb csoportban, vagy akkor, ha magukban vannak. Ha fontos a tanítási modell, akkor éppenséggel nem a futószalag mentalitásból kellene kiindulni. Ez ugyanis a konformitásról szól, ebbe az irányba megyünk a standardizált tesztekkel, a központi tantervekkel. Ez az út a szabványosítás irányába visz. Azt hiszem, hogy pont az ellenkező irányba kellene mennünk. Ezt értem azon, hogy a paradigmán kell változtatnunk. Van jelenleg egy nagy kutatás a divergens gondolkodásról. A divergens gondolkodás nem azonos a kreativitással. A kreativitás szerintem az a folyamat, amelynek során értékes eredeti ötletek keletkeznek. A divergens gondolkodás nem a kreativitás szinonimája, hanem a kreativitásra való alapvető képesség. Képesség arra, hogy sokféle választ találjunk egy kérdésre, vagy hogy egy kérdést sokféleképpen tudjunk interpretálni. A gondolkodás, ahogy De Bono nevezi, laterális, nem pusztán lineáris vagy konvergens. Több választ is lássunk, ne csak egyet. Vegyünk egy példát: hányféleképpen használhatunk egy gemkapcsot? Rutinkérdés, a legtöbben 10-15 féle választ adnak erre (például horgász horognak, Barbie fogasnak, hátvakarónak, stb.) Azok, akik az ilyesmiben jók, 200 különböző választ is tudnak mondani. Például lehet 200 láb magas és lehet gumiból való? Ez is gemkapocs, csak nem olyan, amilyennek mi ismerjük. 1500 emberrel megírattak egy tesztet, aminek az volt a címe, hogy A törésponton túl. Aki ezen elér egy bizonyos szintet, az zseni a divergens gondolkodásban. A kérdés az, hogy az 1500 embernek hány százaléka érte el ezt a szintet? Még valamit el kell árulnom, óvodásokról van szó. 98%! Ez egy longitudinális vizsgálat volt, és megismételték a gyerekekkel a vizsgálatot öt évvel később, 8-10 éves korukban. Mit gondolnak, mi volt az eredmény? 50%. Újra megvizsgálták őket öt évvel később 13-15 éves korukban. Látjuk a trendet ugye? Ez érdekes sztori, mi? Pedig el tudnánk képzelni fordítva is? Hogy kisebb korukban kevesebbet tudnak, később pedig többet. Ez az egész két dolgot mutat. Egyrészt azt, hogy mindannyian képesek vagyunk a divergens gondolkodásra. A másik, hogy ez a képességünk az idővel romlik. Mi történik a gyerekekkel amíg felnőnek? Sok minden. Meggyőződésem, hogy ezek közül a legfontosabb az, hogy iskolázzuk őket. 10 éven át azt hallják az iskolában, hogy egy válasz van a kérdésre, és az ott van a könyv végén, de nem szabad megnézni és nem szabad másolni, mert az csalás. Az iskolán kívül ezt együttműködésnek hívják. És nem azért van ez így, mert a tanárok ezt így akarják, hanem hát így alakult. Az iskolarendszernek is van egy genetikai merítőbázisa. Szerintem az emberi képességekről másképpen kell gondolkodnunk. Túl kell lépni az akadémiai és nem akadémiai, absztrakt-teoretikus és szakképző koncepciókon és úgy tekinteni rájuk, mint mítoszokra, hiszen azok is valójában, mítoszok. Aztán tudatosítanunk kell, hogy a legnagyszerűbb tanulás a csoportban zajló tanulás, és hogy a tudásban való növekedés anyaga az együttműködés. Ha atomizáljuk az embereket és egymástól elkülönítve értékeljük őket, akkor elválasztjuk őket a tanulás természetes közegétől. És harmadsorban: alapvetően az intézményi kultúráról szól ez az egész, az intézmények szokásairól és az élőhelyeikről, amit elfoglalnak.

Két szabadedzés van, mindkettő másfél órás, ezalatt vizsgálják a beállításokat és tesztelik a gumikat. Mindez felkészülés a holnapi időmérő edzésre. Délutánra elcsendesedik a pálya, de a munka folytatódik a műszaki megbeszélésekkel, aztán azt kell tenni, amit Kimi háromévesen megtanult, de ami ismeretlen emberek előtt még mindig nehezére esik. Beszélni. Tíz mikrofon előtt áll, jobb kezével a tarkóját masszírozza. Paula, az anyja tudja, mit jelent ez: a fia igencsak dühös. Mondani kell valamit. Világos mondatokat kell formálni, melyek úgy hagyják el a száját, hogy közben nem jelentenek semmit. Ilyen mondatokkal tele a világ, végtelen mennyiségben nyeli el őket a betűkomposzt. Ott rothadnak a neten, a nyomtatott újságokat a gyűjtőhelyre viszik, vagy halat tekernek beléjük, és két hét múlva senki, se egy újságíró, se egy rajongó, se a pilóta maga nem emlékszik arra, hol hangzottak el, Malajziában, Japánban, Kínában vagy esetleg Austinban. Nem emlékeznek rá, mert ezek csak egyre ismétlődő szavak, ugyanannak a ragozása, az eredményjelzőn látható számok verbális megerősítése.
…
Arról kérdezték a versenyzőket, milyen emlékeik fűződnek a malajziai futamhoz, melyet most rendeznek meg utoljára. A pilóták kötelességtudóan és udvariasan válaszolgatnak, azaz unalmasan. Kimire kerül a sor. 2003-ban itt aratta élete első futamgyőzelmét, és az újságíró azt firtatja, mi fog neki a leginkább hiányozni innen. Rövid csend, majd Kimi szavai potyogni kezdenek, akár kavicsok a térkőre. Azt feleli, őszintén szólva nem tudja, fog-e neki bármi is hiányozni. Klassz pálya, de minden, amit itt lát az ember, csak a repülőtér, a hotel és a pálya. Ezek közül választhat, hiányzik-e majd neki valami, vagy sem. Néhány újságíróból kiszakad a nevetés, mások néma csendben ülnek. Ez a komikum lényege. Ha már minden eszközből kifogytál, próbálkozz az igazsággal. Minden egyes pilóta és újságíró tudja, hogy egy versenyhétvége alatt egyszerűen nem jut idő megismerkedni a várossal, az emberekkel, vagy akár csak a helyi konyhával. Mindenki tudja, mégsem mondja ki senki. Kivéve egyvalakit, aki háromévesen tanult meg beszélni.
…
Kimi nyilvánosság előtt zajló munkájában akkor tör ki a legmorajlóbb némaság, ha elhangzik egy rossz kérdés. A bőbeszédű, lármás médiaközegben a puszta csenddel érhető el a legnagyobb figyelem. Kimi esetében a hallgatás a félénkség és az értelem együtteséből fakad: ha olyasmit kérdezel, ami magától értetődő, válaszul két szót és egy tarkóvakarást kapsz.
…
A rossz emlékek is lehetnek jók. Mindenki azt gondolja, hogy ha nem nyersz, akkor rossz volt a verseny. Az évek során rengeteg olyan futam volt, hogy valami szar helyről rajtolt az ember, az ikszedikről, aztán feljött ötödiknek vagy negyediknek, és pontosan tisztában van vele, hogy arról a helyről indulva senki nem tudott volna jobb helyezést elérni, csak hát úgy tűnik, ezt senki nem fogja fel. Szerintük, ha első lettél, akkor biztosan jól ment a verseny. Még ha halál unalmas volt is a futam, ha a dobogó tetejére állhattál, akkor az újságírók szerint abszolút csúcsteljesítmény volt, amit csináltál. Erre lehetne azt mondani, hogy istentelenül szar és unalmas verseny volt, mert ki tudja, mi minden történt a többiekkel, én meg valami csoda folytán az első helyre keveredtem, erre közlik, hogy pokolian jó vagy. Ennek semmi értelme. Ebből a szempontból a rossz emlékek lehetnek jók. Mindenki azt gondolja, hogy az első helyezés mindenek felett áll, még ha a csapatban pontosan tisztában is vagyunk vele, hogy ez vagy az a negyedik hely a körülményekhez képest nagyon jó eredménynek számít. De ezeket tök fölösleges elmagyarázni, ha a többség csak arra kíváncsi, kik állnak a dobogón. Egyedül a végeredményt nézik. Nekem vannak jó emlékeim olyan versenyekről is, amiket feladtam, mert amíg le nem robbant a motor, minden pokoli jól ment. Például 2002-ben sorra estek szét alattam a kasznik, mégis egy csomó jó emlékem van abból az évből is. Sokat tanultam, még ha nem is minden ment jól. Ezt a nézők képtelenek felfogni.
…
A YouTube-on kering egy videó, melyen Nicole Kidman, a világhírű színésznő a Ferrari boxába látogat, hogy üdvözölje a versenyzőket. Kidman kezet nyújt Kiminek, és azt mondja: Nice to meet you. Kimi kötelességtudóan kezet fog vele, aztán elfordítja tekintetét. A nyers valóságot ábrázoló felvétel sok mindent elárul. Népszerű videó, mert van benne egy hiba: Kimi viselkedése. Íratlan szabályok vonatkoznak arra, hogyan kell viselkedni egy hírességgel: áradozni kell arról, milyen nagyszerű, hogy el tudott jönni; rengeteg filmben láttam; azok is szuperek, amikben a férje szerepel. Kimi tekintete ehelyett arról árulkodik, mennyire nehezére esik kiszállni az autóból, és szembesülni szakmája árnyoldalával: a ragyogó filmcsillagokkal, akik inkább maradtak volna az égen. Mit lebzselnek itt a boxban, az én munkahelyemen?
…
Kimi végül megérkezik, csuromvizesen, leül, és az asztalra csapja elázott mobilját. Piki érdeklődik, mi történt. Kimi valami gyanús fickóról nyögdécsel, aki belelökte a medencébe. Szóváltásba keveredtek. Odajön hozzájuk a bahreini herceg, aki Kimi elkötelezett rajongójának hírében áll. Kimi előadja saját verzióját a medencés közjátékról. A herceg csettint egyet, megbízható emberei ott teremnek előtte. A herceg utasítja őket, hogy kerítsék elő a bűnöst, és nemsokára fel is vonultatják előtte a gyanúsítottakat. Mindegyikük tagadja, hogy a medencébe lökte volna a pilótát. Eltelik néhány perc. Aztán jön valaki, aki beismeri. A herceg kiutasítja az illetőt a fogadásról. A herceg húszéves fia könyörög, hogy az apja ne dobja ki a barátját. A herceg közli a fiával, hogy ő is nyugodtan távozhat. Végül, hogy kimutassa Kimi iránti tiszteletét, a herceg ruhástul maga is az úszómedencébe ugrik, majd kikászálódva odacsapja saját elázott mobilját Kimié mellé az asztalra. Most már kvittek.